Szabó T. Anna: Őrök és őrület

Őrültek-e a költők? Őrült-e, aki minden pillanatot a maga teljességében akar megélni, állandóan regisztrálja, rendszerezés nélkül raktározza az illatokat, arcokat, gesztusokat, fényeket, de még a víz hajnali hidegét vagy a fal horzsolását is megjegyzi?

Aki mindig nagyon ott van – vagy éppen ellenkezőleg, nincsen ott, ahol éppen lennie kellene, mert közben kikapcsolja az agyát, ábrándozik és emlékezik és fantáziál, mindig ritmusra kattog az agya, és élénken érzi a fagylalt ízét, amit gyerekkorában evett egyszer a strandon, miközben a távolban már stroboszkópként villogott a messzi néma vihar és ózonillattal telt meg a levegő?

Őrület-e a költészet? Vagy fordítva: költészet-e az őrület? Van-e bármi lírai egy gyógyszer- és hipószagú folyosóban, a vaságyak sorában, az éjjel is csöpögő csapban, a kórházkerti nagy fenyőfában, amely úgy súrolja-kaparássza odakint a falat a viharos éjjeleken, mintha éhes vámpírok roppant körmű serege ostromolná az eszüket vesztett lakókat?

Költészet-e a némán gubbasztó katatón, a sikítozó skizofrén, a falnak forduló depressziós, villogó szemű mániás, költészet-e az elektrosokk, az injekció, a pasztillák végtelen processziója?

Na és a szabadság hol van? Kint, ahol haptákban áll és parancsra vár mindenki, ahol hajbókolnak a főnököknek, hasraesnek a pénznek, ahol rettegnek a tanító bácsitól lihegve próbálnak megfelelni az edzőnek, ahol nem mernek szólni a rendőrnek, sírnak a bíróságon, bonbont visznek a doktornőnek, bocsánatot kérnek a zavarásért és csordaként követik a politikusokat?

Vagy esetleg odabent, ahol a kigyúrt ápolók és szigorú doktorok engedélyével mindent szabad, kivéve kilépni a valóságba? Ahol úgy élhetünk a mániáinknak, hogy közben a betegségünk él és dönt helyettünk? Ahol látomások látogatnak és indulatok uralkodnak rajtunk, ahol kimondhatjuk, amit gondolunk, de nem gondolkozhatunk a kimondáson? Ahol a rács parancsol, az elme rácsa?

Ki a szabadabb: aki kint van vagy aki bent?