Alkotni születtem. Egy édes április utolsó napja volt, mesés tavasz, az élet íze pihent ajkaimon, amelyek még nem formáltak szavakat. Magzatvízben álmodott ártatlanság, amit nem foltozott sem gondolat, sem szó, sem cselekedet vagy mulasztás. Ma már tudom, hogy egy gyermek kristálytekintetében a legmélyebb odafigyelés és a legtisztább bölcsesség ragyog. 

Kíváncsi természetem már akkor is megmutatkozott. 

Minden apróság felkeltette az érdeklődésemet, mindent magamba szívtam, amivel csak találkoztam. Képzeletem pazar pompával festette szemhéjam vásznára mesék ezer színes képét, miközben olvastak nekem. Órákig gyönyörködtem az égbolton felsejlő szivárványban, csodáltam, ahogy az esőcseppek a bőrömhöz értek és alaposan elraktároztam minden egyes érzetet. Nem tudom felidézni, mi zajlott az óriások furcsa világában, de tisztán emlékszem a kavicsok neszezésére a cipőm alatt, ahogy a járdán sétálva hallójárataimba kúszott lépteim zaja. Halk, állandó, monoton sistergésre a vonatállomás felől. A madarak trillájára a kertünkből és az ereszünk alól. Nagymamám dúdolásra a konyhából, a süteményei édes illatára, ízére. Kristálytiszta az emlék a forró nyarakról, a homok intenzív, vízzel kevert illatáról, s a belőle készült várak, autópályák, hidak varázsáról. Minden íz, minden illat, a gyermekkor valóságos valótlanságának esszenciája ott ég lelkemben. Jelenemet és jövőmet a gyermekévek áldott tapasztalatai alapozták meg, életünknek az az időszaka, amikor még együtt lüktetünk a természettel és a körülöttünk lévő láthatatlan világgal.

Már kilenc esztendős koromban tudtam, hogy az írás életem szerves része lesz. 

Akkor fogant ugyanis az első versem. A létünket végigkísérő, belénk égő emlékekről szólt, egy kislány egyszerű nyelvén, páros rímekbe szedve. A költészet mindig lenyűgözött, hosszasan ízlelgettem minden szót, rácsodálkoztam anyanyelvem páratlan gazdagságára. Tetszett. Gyakorta megesett, hogy játszottam a szavakkal, egymáshoz legkevésbé sem illeszkedő kifejezésekből gyúrtam valami egészet, valamit, amiben összhang és harmónia honolt. Engedtem, hogy hasson rám Kosztolányi Dezső lenyűgöző stílusa. Vágytam Petőfi egész költészetét átható szenvedélyét a szabadság és szerelem iránt. Reményik Sándor költeménye erősítette bennem a hazám iránti elkötelezett szeretetemet, de örömteli izgatottsággal forgattam más népek nagyjainak köteteit is.

Alkotni és hinni. Mert hit nélkül nincs semmi. Szeretet és hit egy tőről fakad, mert ezerféleképpen lehet megtapasztalni mindkettőt. Szeretni a legtermészetesebb érzés. Oly könnyű beleszeretni egy dallamba, egy képbe, egy tekintetbe, egy hangba, egy érzésbe, de egy másik emberbe is, egyszerűen csak önmagáért. Hit nélkül lehet-e szeretni? Kétlem.

Nem könnyű feladat tükörbe nézni és objektivizálni egy szubjektumot. Önmagunkat. Odabent harmónia és életviharok, idekint állandó kalandos utazás és a megérkezés pillekönnyű állomásai. A legbékésebb harc. Épp ezért, ezt a belső tükröt letakarva, lehunyt szemeimen át figyelem magam. Látok, s látomásom magával ragad. A csend ölén születik a legmélyebb megismerés. Így tekintek másokra is.

Nem várok többet senkitől sem, mint amit önmagamtól. Tiszteletet az élet, a természet értékei iránt. Őszinteséget, becsületet, empátiát. A bölcsességből fakadó egyszerűséget, mely kinyitja szemünket arra, ami lényeges. A hamisságot azonban nem tűrhetem. Pusztítani, rombolni, hazudni bármennyire is emberi, számomra ellentmond mindennek, amiért élni érdemes. Célom megóvni mindazt, ami szép, ami jó. Az értékeket. A szeretet értékét, a család értékét, az "érdek nélküli" szépség értékét. Egy gyermek álmait.

Nem az egyetem magyar szakán tanultam írni. Ami igazán lényeges, az nem tanulható. De szerettem, és csodálatos évekkel ajándékoztak meg az egyetemen töltött évek. Azt szajkózzák a "nagyok", hogy írásból nem lehet megélni. Írás nélkül azonban élni nem lehet, legalábbis számomra elképzelhetetlen. Nagy szerencse -vagy adomány-, hogy türelmes alkat vagyok. Ez nagy ellenfele az akadályoknak, melyekbe újra és újra beleütközöm. A félelmeket nem lehet legyőzni, de térdre lehet kényszeríteni önmagunkban a legerősebb duóval: humorral és lelkierővel. 

Az én legmakacsabb félelmem a veszteség. Talán azért, mert már tudom, milyen érzés elveszíteni valakit, akit szeretünk. A fájdalom emésztő kínjainak ígéretét hordozza magában. Érdemes-e küzdeni ellene? Alig hiszem. Ellenben megszelídíteni, megélni azt ott és akkor, ahol és amikor helye van, a legjobb módszer. Engedni, hogy beszippantson, magába húzzon, akár egy kitartóan hömpölygő vízfolyam, hogy aztán újult erővel bukjunk a felszínre.

Szeretem az emberek mosolyát. Közhely, de meg tudják változtatni a napomat. Olykor-olykor egy egész hétig vagy hónapig fénycseppeket csöpögtetnek a legsötétebb órákba is. Lenyűgöz a művészet, legyen az fennkölt ódába, impresszív képekbe vagy a legnaturalisztikusabb formákba zárva. Szeretem, ha valami elemi erővel tud hatni rám, mert az azt jelenti, képes áttörni a felszínen, behatolni láthatatlan mélységekbe és megérinteni egy-egy különösen jól elrejtett, érzékeny billentyűt odabent. Ez a sokszor túlzott érzékenység egyszerre átok és áldás.

Alkotni születtem erre a világra. Írni igazat és jót. Írni szépen és jól. Írni igazat akkor is, ha kitépik ujjaim közül a tollat, akkor is, ha a hazugság szebbnek, jobbnak tűnik. Megmutatni a megmutathatatlant, látni a láthatatlant, megmenteni a menthetetlent. Hiszem, hogy minden ember egy egyedi, megismételhetetlen világ, s minden világ érték. Az értékeinket pedig óvni, őrizni kell, mi több, kötelesség. Mácz István a következőket írja Kísértés a jóra című könyvében:

"A mindennapi ember hétköznapi életét, ha áthatja, ha átizzítja az igaz, a jó, bármi nemes CÉL, már a bölcsesség útján jár. - A bölcsesség szenvedélyben izzó gondolat, tudásban égő látomás."

Ez a hétköznapi, letisztult és bölcs tudás kell nekem. Mint gyertyalángot, továbbadni és ennek fényében írni igazat és tenni jót. Szenvedélyem ez, egyszersmind hivatásom. Ez az érzés együtt dobban szívemmel minden egyes lélegzetvételemnél.

"Jobb gyertyát gyújtani, mint szidni a sötétséget."

Konfuciusznak ezen szavait életem egyik alapvető vezérgondolatának tartom. Bár a szavakban hatalom és erő van, tettekre kell sarkallniuk mindazokat, akikhez szólnak. Álom-magvakat szeretnék hinteni, hogy virágot hajtsanak. Ehhez fegyver kell, békés, de erős fegyver: az irodalom. Mert a szavak képesek megváltoztatni ezt a szétesett, értékvesztett világot. Képesek festeni, zenélni, elaltatni és felébreszteni, sejtetik azt is, amit kifejezni nem tudnak. Általuk ízlelünk és érzünk. Könnyekre fakasztanak és felvidítják a szíveket. Az Egészből merítenek és az Egészet adják. Bizonyítják, hogy semmi sem fekete vagy fehér, hanem a színek milliom pompájában izzó valóság darabja. Megmutatják, hogy az embernél csak a világ nagyobb csoda, amelyben él. Hiszek ebben a csendes győzelemben és feladatomnak érzem küzdeni érte. Ha más nincs, tollal és patyolatfehér papírlapokkal.

/Nadrai-Gergely Klaudia/